Meglessem, hogy vajon mit csinál?
2019. január 15. írta: tolvajnorbert

Meglessem, hogy vajon mit csinál?

Te mit csinálnál, ha egyszer azt vennéd észre, hogy az ember, akivel együtt jársz/élsz követ, és leskelődik utánad? Tovább megyek! Mi lenne a reakciód akkor, ha az egyik exed bukna le, miközben a házad, a munkahelyed, az barátaid/rokonaid/edzőtermed/kozmetikusod/mások lakása körül ólálkodik, és azt figyeli Te éppen kivel, mit csinálsz? Te hogyan reagálnál?

 max-bender-431970-unsplash_480.jpg

Három ügyfelem is van, akik követte a szerelmét, és ezért lett vége a kapcsolatnak, vagy éppen szakítás után érezte azt, hogy milyen csodás ötlet lenne az, hogy megfigyelné az exét. Ha nem akarsz sok időt vesztegetni, akkor gyorsan mondom, hogy ne csinálj ilyet! Több oka is van, hogy miért ne, de a lényeg, hogy nem éri meg! Ha van egy kis időd, akkor a szavazás után elmondom, hogy miért ne csinálj ilyet. Na meg mesélek a saját szánalmas, de valahol mégis csak vicces „kém” történetemről is…

 

Íme, itt a saját történetem. Főiskolás voltam, és nagyon szerelmes. Ősz volt, hideg és emlékszem nem sokkal korábban esett. Elkezdett a köd is szitálni. Nem tudom, hogy mennyire ismered Egert, de a város valahogy nem arra lett kitalálva, hogy kémtörténetek helyszíne legyen, amire én magam akkor jöttem rá, amikor a Líceum által vetette árnyékban, vagy sokkal inkább az esti órák miatt takarásban úgy döntöttem, hogy milyen jó ötlet lenne követni az exemet, és azt a fiút, akivel beszélgetett előadás után. Más-más szakra jártunk, és mondhatnám, hogy alkalom szüli a Tolvajt, de hát engem édesanyám szült… Ez az alkalom pedig csak úgy adódott, mert sétáltam haza az albérletbe, miközben észrevettem őket. Ilyenkor nem gondolkozik az ember. Jön egy isteninek nem mondható sugallat, és az ösztönök átveszik az irányítást. Sajnos.

Én az Ifjúsági Házból jöttem, ahol barátokkal egy jót beszélgettünk kultúráról, és zsíros kenyérről. Ők az Érsekkert irányába indultak, így könnyedén tudtam követni őket, és elvileg észre sem kellett volna venniük. Ahogy a kis átjárókon keresztül sétáltak próbáltam közelebb jutni hozzájuk, hogy halljam, hogy miről beszélnek, de esélytelen voltam. Pedig tapadtam a falra, ahogy gyerekkoromban a szovjet kémfilmekben láttam. Amikor beléptek az Érsekkertbe éreztem, hogy valamit tennem kell, hogyha információhoz akarok jutni. Állati ösztöneim próbálták az egykori vadászterület adta adottságokat kihasználni, azaz bokortól bokorig, fától fáig settenkedtem, de nem jutottam közelebb. Akkor már hűlt helye sem volt már a szovjet emlékműnek, de még semmi nem utalt arra, hogy a park közepén szökő kút fog állni. Gondoltam eléjük vágok.

A gyér megvilágítás, és a köd kedvezett, de igazából olyan lehetettem, mint egy holdkóros, aki szaladgál a fák között. Én is jót nevettem volna magamon, ha éppen nem egy idióta küldetés kellős közepén vagyok. Na, ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy irtózatosan kínos, amit csinálok. Ez volt az a pont, amikor azt is éreztem, hogy ebből lesz életem legkínosabb története. Ugyanis én azt hittem, hogy meg fognak valahol állnak romantikázni, ha máshol nem a játszótéren, és akkor kereket fogok tudni oldani. De nem, ezek, azaz bocsánat, ők célirányosan haladtak. Felém…

Két irányba mehettem. Ki az út felé, de mivel az Érsekkerttel ellentétben ott volt közvilágítás, ez szóba sem jöhetett. Egyetlen egy menekülési út maradt: az Eger-patak… Elsőre jó ötletnek tűnt. Még másodikra is, hiszen egyre közelebb értek, és most először hallottam is a hangjukat. Gyorsan kirohantam a patakhoz, át a mellette lévő széles járdán.

A terv az volt, hogy a mederben megbújok, majd amikor elmentek hazamegyek, mint aki jól végezte dolgát, és ezt a kis epizódot sűrű homály fogja fedni, melyről csak a jó Isten fog tudni, na meg én. Ami elsőre jó ötletnek tűnt, arról hamarosan kiderült, hogy nem egy végiggondolt terv alaposan megtervezett mozzanata volt. Hiszen, ahogy kiértek az Érsekkert fái közül elindultak a patakot átívelő híd felé. Ez volt az a lépés, amire azért lehetett számítani, hiszen a lány a patak túlsó partján tornyosuló házban lakott. Ráadásul olyan közel voltam a hídhoz, hogy nagyon forgolódni sem kellett volna ahhoz, hogy kiszúrjanak, de ahhoz elég messze, hogy beérjek a híd alá. A járdára ugyan csak nem jöhettem fel, míg a túloldalt a strand kerítése tornyosult. Na, mit lehet ilyenkor csinálni? Lebukni persze, hogy nem akar az ember, de ilyenkor mi az, amit tehet?

A vizet mindig szerettem. Szüleim elmondása szerint előbb tudtam úszni, mint járni. Az első gondolatom az volt, hogy nem lehet az olyan hideg… Ahogy voltam, egy szökkenéssel a vízben teremtem, majd egy nagy levegő vétele után teljesen elmerültem a vízben. Tévedtem. A csontomig hatolt a jéghideg patakvíz. Nem tudom, hogy mennyi ideig voltam a víz alatt, de úgy éreztem, hogy kitartottam, amíg csak lehetett. Volt egy pont, ahol el kellett döntenem, hogy a szégyentől halok meg, vagy a jéghideg víztől. Felültem. A testem gőzölgött. Talán a szégyen, talán a megbánás. Nem tudtam elsőre megmozdulni. Azon gondolkodtam, hogy mit is keresek én az Eger-patak medrében. Jöttek az érvek, hogy miért, de mind hamis volt. Mert információt akartál! Mert bizonyosságot akartál! Mert szerelmes vagy! Mert hülye vagy! Na, ez volt a leginkább helyénvaló. Háttal voltam végig a hídnak. Nem tudom, hogy észrevettek-e. Talán igen, talán nem. Bár sokkal valószínűbb, hogy nem.

Nem laktam messze. De a csurom vizes ruha tapadt rám, mint a tettem után érzett szégyenérzet. Abban biztos voltam, hogy soha többet nem csinálok ilyet. Hogy miért? Az egy dolog, hogy valami iszonytatosan megfáztam másnapra. De rá kellett jönnöm, hogy ez egy olyan cselekedett, ami nem fér, nem férhet bele egy emberi kapcsolatba. Egyszerűen nincs rá magyarázat.

Ezt a történetet soha nem meséltem el a lánynak. Pedig néhány hónappal később visszahódítottam. Ekkor derült ki az számomra, hogy a srác egy csoporttársa volt, aki csak azért ment vele, hogy megkapja valamelyik jegyzetét. A szép az, hogy az ügyfeleim történetei is azt támasztják alá, hogy az esetek túlnyomó többségében banális történetről van szó, és egy ártatlan helyzetet figyeltek meg erkölcsileg igen csak elítélhető módon.

Sokszor gondolkodom el azon, hogy vajon mi kell ahhoz, hogy valaki ennyire kivetkőzzön önmagából, és valami olyat csináljon, amit a legtöbb esetben ő maga is elítél.

A gond az, hogy tudás hamis illúziója hajtja azokat, akik megfigyelnek másokat. Tudni akarja, hogy a másik mit és kivel csinálja. Lát valamit, amiből ő felépít, következtet, és ítél. Valóban a teljes egészet látja? Talán igen, talán nem mondhatnám, de itt a nem felé olyan erősen billen a mérleg nyelve, hogy akár azt is bizton állíthatom, hogy még csak töredékét sem ismerheti meg a valóságnak. Hiszen mi derül ki egy parkoló autóból, egy sétáló emberből, egy utcán történő néhány perces beszélgetésből? Igazából semmi.

Ahogy ezt a történetet írom esett le, hogy több volt barátnőm is lakott abban a házban, és volt olyan, aki a szomszéd házban lakott. Igaz, a patakban csak egyszer fürödtem.

 

 Fotó: https://unsplash.com/

A bejegyzés trackback címe:

https://tolvajnorbert.blog.hu/api/trackback/id/tr9914564654

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása